Őszi főnixnek érzem magam.
A fák ledobják leveleiket, én rólam meg lehámlik egy életszakasz. Teljes ízében dobog bennem a derű.
Közel egy hónapot töltöttem a kórházban, de úgy érzem, új nőként értem haza.
Nagyon sokat sírtam az elmúlt hetekben. De nem a bánat könnyei mostak át, hanem a felszabadulás, a megkönnyebbülés, a hála és a tisztulás könnyei. Egészen mélyen tudom beszívni a levegőt.
Tényleg nehéz szavakba önteni ezt.
10 évet szenvedtem a csípőmmel (majdnem életem egyharmadát...!), ebből 7 évet szorultam bothasználatra, és az elmúlt fél évemet szó szerint egy lábon ugrálva éltem le. Ehhez képest, az, hogy ha még nem is tökéletes járásképpel, de rá tudok állni a lábamra, nekem felér egy csodával. Még sántítok, hiszen az izomatrófia elég súlyos volt a bal oldalamon - de dolgozunk rajta a gyógytornászommal!
És persze, ez nem jelenti azt, hogy mostantól kezdve ismeretlen lesz számomra a fájdalom, hiszen az alapbetegségem (spondyloarthritis/psoriatica) nem gyógyítható - de itt sem vagyok eszköztelen. Még keressük a tökéletes gyógyszeremet, de azok a biológiai terápiák, amiket kaptam, már vissza-visszaadták az életminőségemet; és hiszem, hogy meg fogjuk találni azt, ami hosszú távon is nekem való. (Addig is, örülök hogy feltalálták a szteroidokat.)
Mindezt azért írom, hogy itthagyjak egy kis reményt, hogy lehet nehéz, lehet ijesztő, lehet kibírhatatlan amit nekünk osztott a Sors - és mégis túlélhetjük, legyőzhetjük és átformálhatjuk azt.
Mert a gyógyulás végső soron nem azt jelenti, hogy nincs fájdalom.
A gyógyulás az, hogy elbírod azt.