Párhuzamos valóságok
Milyen érzésekkel zárom az évet?
November számomra az elengedés hava, ezért mindig ilyenkor összegzem magamban az évet – tudom, még hátra van egy sűrű december, de az Advent már egy másik időszámítás nekem, más energiákkal (ahol egyébként sem a teremtő hatékonyságot, hanem a nyugodt ünneplést szeretem középpontba helyezni).
Kivételesen, nem éreztem azt, hogy ez év elrepült volna.
Nem, 2025 hosszú volt, tömény, várakozással és kihívásokkal teli – de éppúgy beteljesítő és kivételes is.
Két teljesen párhuzamos síkon zajlott az életem - két olyannyira homlokegyenest ellentétes minőségben, hogy most, amikor számot vetek mindarról ami történt, elgondolkodom… vajon melyik történetet meséljem el? Kell egyáltalán választanom?
(Vajon a Te életedben hány szálon futottak idén az események? Mennyire tudtad megtartani, elfogadni magadban azok különbözőségét?)
Nekem két fő vágányom volt idén: az egyiken futott a krónikus életem, a másikon pedig minden egyéb szakmai és magánéleti szál.
Ez utóbbi tekintetében kibontakozó és ragyogó évem volt. Ami a Lelkisúgót illeti, megjelent az első könyvem (két meghitt könyvbemutatóval!), részt vehettem konferenciákon, podcast-beszélgetéseken, interjúkat adhattam. Vezethettem önismereti csoportot - volt (és lesz is!) csodálatos közös műhelyünk Záborszky Zsófival -, és közel 400 egyéni ülést tartottam, ahol elmondhatatlanul szeretnivaló kliensekkel dolgozhattam együtt.
De a háttérben végig küzdöttem a betegségemmel, mint malac a jégen. Szó szerint végigvonszoltam a testemet 2025-ön.
Az év elejét megette a krónikus életem; rosszul sült el a gyógyszerváltásom, lobogott a gyulladás, újra meg újra szívták az ízületeimből a folyadékot, és még egy kisebb műtétet is kaptam az Uzsokiban, ami után 2 hétig nem mozdulhattam ki otthonról. Iszonyat erős fájdalmaim voltak, amik újra meg újra elvittek a tűrőképességem határáig. Szürreális volt, hogy összegörnyedve vártam az új biológiai infúzióm engedélyére, miközben minden energiámmal készültem A báb megjelenésére, amit február 18-án tarthattam először a kezemben.
Épp annyira örültem, hogy beérett 5 év munkájának gyümölcse, mint amennyire sirattam, hogy nem igazán tudok funkcionálni a testemben.
Mindeközben a Kalliope Kiadó csapata olyan gondoskodó hátszéllel állt mögöttem, mint Szent Mihály a pallosával, Czikkely Panni grafikái pedig tartották bennem a lelket. Majd végre megkaphattam a gyógyszerem, rá egy hétre pedig megtartottuk A báb könyvbemutatóját - ennek emléke, és az a szeretet, amivel fogadtatok, kitörölhetetlenül belémégett.
A megkönnyebbülés nem tartott soká. Áprilisban mondott fel végleg a csípőm, onnantól kezdve indult a visszaszámlálás a szeptemberi protézisműtétig. Június elejétől azonban már világos volt, hogy nem hatott rendesen az új gyógyszerem se, így újra meg újra mozgásképtelenségig gyűrt le a földre az ízületi gyulladás. Tramadollal keltem-feküdtem, úgy kapkodtam be a szteroidot, mint a tic-tacot és vártam.
Vártam. Vártam. Vártam.
(És persze sokat dolgoztam, hogy pörgessem az időt - ami sikeresen gyorsította a heteket!)
Szeptemberben megkaptam a csípőprotézisemet, majd egy hónap rehabilitáció várt. Az, hogy elkezdtem újra járni tanulni, fantasztikus és felszabadító érzés. Olyan, mintha visszakaptam volna testem egy darabját, hiszen 10 év krónikus csípőfájdalmától, és 7 év bottal járástól búcsúztam el ezzel. Napról-napra, gyógytornáról gyógytornára egyre könnyebb, egyre erősebb vagyok. Az alapbetegséggel továbbra is küzdünk, és felvesszük a kesztyűt újfent a gyógyszereléssel, de reményeim szerint, 2026-ba úgy fogok tudni lépni, hogy ez ügyben is lesz előrehaladás.
Szóval, hogyan zárom az évet? Nagyon boldogan.
És nem csak most, az őszi testi megkönnyebbülés miatt - már előtte is annak éreztem magam.
Kívülről talán furcsa ezután ezt olvasni, de mindezzel együtt, 2025-ben éltem meg a legnagyobb fokú békét, amit valaha éreztem. Olyan, mintha évről-évre csak erősödnék abban, hogy önként és dalolva adjam az irányíthatatlan kezébe a gyeplőt. Minden amit idén átéltem, ahhoz segített közelebb, hogy tudjam a sorsomat fogadni. Engedtem, amit kell. Átadtam magamat a megváltoztathatatlan törvényének. A nehéz napokon átsegített a Kegyelem, és a szeretteim hálója, akik megtartottak.
Hiába hallom újra meg újra, hogy “micsoda szerencsétlenség, hiszen maga olyan fiatal még!…” Nem értek ezzel egyet - én kivételesen szerencsés embernek tartom magam.
Igen, piszok nehéz a krónikus élet, de megfér annak a gyásza az örömeim, az örökmozgó törekvéseim és a lelkesedésem mellett.
Azzal együtt, hogy tisztelem a testi nehézségeimet, nem engedem hogy a betegségem visszatartson. A betegségem nem én vagyok, és rengeteg mondani- és tennivalóm van még az elengedésről, a múltunk feldolgozásáról és az élet szeretetéről.
Mert végső soron, a kérdés, hogy meg tudjuk-e találni magunkban ez utóbbinak a magját.
Köszönöm, hogy idén is velem voltatok!
Maradok szeretettel,
Betta