- Nem hittem volna, hogy idáig elhoz a lábad - mondta nekem kissé meglepetten, kissé elismerően apósom, ahogy cseppet sem elegánsan, de annál elszántabban vonszoltam fel magam az angliai domb (meglepően magas) csúcsára.

- Én sem hittem volna - állapítottam meg, hiszen ezen a ponton, a “30 perces könnyed séta” már 3 órája tartott.

Ha előre látom a terepet, nem vágok bele.

Bátor vagyok, de ahogy apukám szokta mondani, józan paraszti eszet is kaptunk örökül az alföldi ősőktől, amit illik használni - úgyhogy amikor lehet, megfontolt vagyok és óvatos. Főleg, ami a testem adottságait illeti.

De ezúttal, nem a józan eszem győzött, ami például előre meggyőződött volna a kirándulás pontos útvonaláról, hanem a vágy, hogy a családommal együtt éljek meg egy élményt. Érdekesség, hogy pont az előző nap tanultam meg azt a fogalmat, hogy range anxiety - így hívta apósom azt a szorongást, amit akkor érzel, amikor az elektromos autódban számolod, meddig tart ki még a töltés.

Azaz aggódsz, mekkora távolságot tudsz megtenni. Hogy meddig jutsz el, mielőtt kész, vége.

Mozgásomban korlátozottként ismerem ezt az érzést - sakkozni fejben, hány méter még, ami elérhető, hány lépcsőfok, ami megmászható; mi az, ami esélytelen, mi az, amit összeszorított fogakkal, de kibírok; és mi az, amit esetlegesen kényelmesen tudok élvezni anélkül, hogy segítségre szorulnék. (Ez utóbbi meglepően rövid táv, de az, hogy házon belül ez már nem kérdés, csodálatos érzés - hiszen volt, amikor a WC felé menet is inkább kétszer gondoltam át, melyik szobán, hogyan haladok majd keresztül.)

Itt, az angliai dombságban, már rég nem volt kényelmes az út. Már régen túl voltam azon a ponton is, hogy érdemes legyen visszafordulni. Vitt a lendület, a határaim feszegetése. (Azt, amit a JóIsten elvett tőlem fizikumban, megkaptam ambícióban, kitartásban és fájdalomtűrésben.) És azzal segítettem át magam a nehezebb kanyarokon, amivel a klienseimet is: hogy csak a következő 10 métert kell megtenni. Csak azon kell túljutnom, amit látok, ami épp előttem van.

Ezzel együtt, nem fogok hazudni, amikor egy ponton visszanéztem, hogy milyen messze vagyunk a falutól, megijedtem kissé, hogy túlvállaltam magamat. A Férjem nyugtatott meg: meggyőzőtt, hogy haladjak, mert 250 méteren belül bárhol találhatunk egy kunyhót vagy tanyát; és ahol tanya van, oda valahogy út is vezet, úgyhogy legfeljebb hívjuk a felmentősereget. Addig meg legfeljebb felkap, és odacipel.

(Nem véletlenül ez a férfi a Társam, már 15 éve.)

Ő volt az, aki egyébként az egész angliai utat szorgalmazta - évek óta nem nyaraltam, a tavalyi családi vakációról a testem miatt teljesen le is maradtam, így féltem elindulni, vonakodtam:

- Nem jó a bokám. Nincs gyógyszerem. Várjuk meg a térdműtéteket. Menjünk jövőre… - kérleltem Férjemet.

- Mi van, ha jövőre sem lesz jobb? Megyünk és kész. - zárta rövidre.

Fájt, de igaza volt.

Nincs garancia a “jobbra”. Ha van megoldható, az elég jó - és ezzel kell dolgozni.

Örültem, hogy bevállaltam az utat. És örültem, hogy bevállaltam ezt a túrát is - mert miközben ütemesen figyeltem a lépéseimet és hallgattam gyerekeim csevejét, ütött belém a felismerés, hogy hiába imádom a természetet, legutoljára a mézeshétvégénken túráztam a csákvári dombok között Férjemmel, pontosan 10 éve.

Egy évtizede. Erős volt ezt kimondanom magamnak.

Már akkor is fájt a lábam; emlékszem, hogy már ott is frusztrált voltam, és el is sírtam egyszer magam, hogy miért vagyok ilyen puhány. (Akkor még senki sem gyanakodott arra, hogy sokízületi gyulladásom van kialakulóban, és magamat okoltam; meg voltam győződve, hogy biztos én húztam meg valamimet, vagy toltam túl az edzést. Akkor még nem tudtam, mi vár rám. Más nő voltam. Máshogy képzeltem el a jövőmet.)

Nem lett olyan az életem, amilyennek elképzeltem. Nem olyan könnyű, mint amennyire lehetne.

De az enyém. Minden ízében az enyém.

A dombtetőn, nagyon boldogan.

Talán Neked is ismerős az érzés, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy elképzelted. Az utad talán nem oda vezetett, ahová gondoltad - vagy lehet, hogy lépnél előre, de annyira beláthatatlan számodra az út, hogy nem mersz belevágni.

Vajon mikor szorongsz előre azon, hogy meddig tudnál eljutni?

Vajon mikor fogod magad vissza, csak azért, mert nem látod az utat teljes egészében?

Vajon mi az a kaland amire előre nemet mondasz, mert félsz, hogy nem lennél benne elég sikeres, elég “felkészült”, elég profi, netalán elég gyógyult?

Azt hiszem, a legnagyobb kalandjaimat akkor éltem át, amikor engedtem, hogy ‘bénázzak’.

És épp ezért tudom, hogy rendben van bukdácsolni, esetlenül próbálkozni, akár újra meg újra. Tényleg rendben van tanulni és lassú tempóban haladni. És örülök, hogy a lábam - és a botom - képes, ha nem is mindig kecsesen, de eljuttatni A-ból B-be. Végül eljutottam vele a domb tetejére, és elvitt a kavicsos tengerpartra is.

Érted? Elvitt.

Az a sajgó, terhelt, rokkant, tökéletlen, műtétekre-várakozó lábam.

És nem azt szeretném ezzel sugallni, hogy túl kellene erőltetni magadat, vagy hogy ne vigyázz magadra. Csupán azt az érzést csomagolnám be neked legszívesebben, és nyújtanám át Neked, hogy ha én el tudok vergődni a hegytetőre, Te is mindenre képes vagy.

Csak ne mondj le magadról, mielőtt elindulsz.

Ki tudja, milyen partokig jutsz el.