"Sokszor azért menekülünk az elengedés vagy a fájdalmunk elől, mert úgy érezzük, képtelenek lennénk elbírni azt. Olyannyira földre nyom minket bánatunk, hogy gyengének és szánalmasnak érezzük magunkat – elfelejtve azt, hogy a fájdalomnak pont ez a feladata.
A fájdalom nem tesz erőssé. A fájdalom nem tesz szentté.
A fájdalom gyengít, ingerlékennyé és kimerültté tesz, érzelmileg kibillent, elveheti az állhatatosságunkat, kétségbeejthet és felzaklathat. Ez a feladata – vészhelyzetet jelezni a szervezet számára.
A fájdalom persze nagy tanító is tud lenni, de ez önmagában csekély vigasz akkor, amikor éppen lenyom a földre. És ilyenkor az a normális, ha megvisel, hogy fáj. Nem benned van a hiba, ha gyenge vagy, amikor fáj! Mégis azt tapasztalom, hogy sokszor pont a legsötétebb, legnehezebb pillanatainkban várjuk magunktól azt, hogy a legkeményebbek, legmegrendíthetetlenebbek legyünk. Hogy ekkor „legyünk erősek”.
De ez legtöbbször irreális elvárás, amivel csak elképesztő nyomást helyezünk magunkra.
A báb nem tud védekezni a ragadozók ellen: a pillangó épp olyan kiszolgáltatott a bábon belüli metamorfózisában, mint mi a fájdalmunkban. A fájdalom érzékennyé és sebezhetővé tesz, és sajnos, sokszor megvezethetővé is – hiszen a kínunkban bármire hajlandóak volnánk, ami az enyhülés ígéretét adja. Éppen ezért kell magunkra különösen vigyáznunk, amikor szenvedünk. Pont akkor van szükségünk a legnagyobb önegyüttérzésre, amikor a legkevésbé gondoljuk, hogy megérdemeljük.
Ha tehát valamire rávilágít a fájdalom, akkor éppen arra, hogy levegyük magunkról a sebezhetetlenség nyomását. Hogy tiszteljük a fájdalmat. Hogy ne tagadjuk a nehézségeket. A fájdalom emlékeztet arra, hogy ember vagyok, és embernek lenni nehéz. És ez így rendben van.
Nem kell kigyógyulnunk az emberségünkből."
Részlet A BÁB könyvemből - előrendelhető: kalliopekiado.hu
Hamarosan a könyvesboltokban is! 🤎